5.fejezet: Végre vacsora

YEAH!! I LOVE YOU LONDON! Reszkess, megjöttem!

Olyan szép a város! (Kár hogy még csak a repteret láttam, de bevallom az is gyönyörű. Olyan boldog voltam, hogy a világot rózsaszín fánkként láttam. Nyamm!! Bele is haraptam volna J

Amikor elindultam a bőröndömmel kifele a reptérről, egy raszta hajú, rocker kinézetű pasas szólított meg:

-Hé kislány! Hát te hova tartassz?-ettől a mondattól kissé megijedtem. A férfi felé fordultam, azzal a szándékkal, hogy most meg mondom neki a tutit. Engem csak ne kislányozzon le! A perverz mindenit! Ám amikor odafordultam, nos ezek a gondolatok szertefoszlottak, mivel a férfi átölelt, és megpuszilta az arcom. Nagyon megijedtem, nem tudtam, mit csináljak sem azt, hogy mit fog velem csinálni. Az agyam ezerrel kattogott a menekülési terveken. Majd a hapsi a fülemhez hajolt:

-Nagyot nőttél!-mondta halkan. Amikor elengedett láttam, hogy mindjárt sírni fog. Akkor jöttem rá ki is ő.

-Apa?-kérdeztem még kissé bizonytalanul.

-Kicsikém! Anyu mesélt a balesetedről. Jobban vagy?

-Olyan borzasztóan érzem magam, hogy mindent rózsaszínben látok.

-Elvigyelek szemészetre.

-Agrhh! Úgy értem, hogy nagyon boldog vagyok.

-Úgy már más. Gyere, olyan finomat sütöttem neked.

Apa kocsija hatalmas, fekete, és iszonyat kényelmes. Ahogy a lakás is. Nagyon komfortos, hatalmas (van külön gardróbszoba ♥) Viszont amit sütött… na az borzalmas. De legyűrtem, nem akartam megsérteni, de utána émelygett a gyomrom egész nap.

Apu nagyon jó fej, egy csomó helyet megmutatott Londonban, és mondta, hogy segít, hogy olyan lehessek, mint a sztárok a magazinokból. Először azt kinevetett az ötletért, aztán amikor átgondolta a dolgokat, akkor egyességet kötöttünk. Méghozzá arról, hogy segít megvalósítani az álmaim. Megengedte, hogy bármikor mászkálhassak azokba a ruhákban, amelyek a gardrobszobában vannak. Azok a ruhák csodálatosak. És rengeteg fajta van. *-* Az a szoba a kedvencem. Ráadásul apa (mivel szabadidejében fotóz) nem egy sztárral találkozott már. Engem is lefotózott párszor és megígérte, hogy minden fotózásra elvisz.

~2 nappal később, délután 6 óra~

-Apu! Kérhetek valamit?

-Persze, amit csak akarsz. De ne legyen megvalósíthatatlan!-nevetett. Nos, ha azt kértem volna, hogy finomat főzzön, az igenis megvalósíthatatlan lett volna számára. De nem azt kértem.

-Ma kivételesen elviszel valahova vacsizni?

-De mégis hova?

-Hát csak ismersz valamit. Nem?

-…De, indulás!

Apa egész addig nem árulta el, hogy hova visz, amíg be nem kanyarodtunk egy utcába. Sikátoros utcákon mentünk, majd egy kis téren találtuk magunkat. Körben házak, egyik oldalt hosszú kőfal. A fal mellet kis gusztusosan megterített asztalok. Oda ültünk le. Onnan lehetett látni a város világító fényeire. Nagyon cuki kis hely volt. Kis lampionok lógtak innen onnan, és apró lámpák világították meg a tér közepén lévő szökőkutat.

-Ide hoztam anyádat, az első randinkra. Semmit nem változott azóta a hely.

-Hű!-nos ez volt az összes hozzáfűznivalóm.

-Nem is érdekel mi történt?

-De-de csak meghalok éhen.

-Akkor rendelünk, és utána mindent elmesélek.

-Rendi!-Miután jól bekajáltunk (asszem felszedtem pár kilót, de mentségemre legyen mondva, ha nem zabáltam volna tele magam itt, akkor a közeljövőben valószínűleg meg lehetett volna számolni a bordáim. Apu főztjei mellett biztosan), apuska vagy egy óráig untatott a múlt történeteivel. Komolyan, olyan volt, mint egy nagyi, aki csak a múltról tud dumálni. Na de végül is túléltem, és míg apu bement fizetni, én vissza akartam sétálni a kocsihoz. A térről, ahol vacsiztunk vagy száz sikátoros utca indult. Nem csoda hogy összetévesztettem őket, és rossz utcában indultam vissza. Ez nem is lett volna akkora nagy baj, addig, míg mögöttem az egyik házból egy fura alak ki nem lépett. Ezzel sem volt semmi gond, azonban…

-Hé! Bébi várjál csak!- kiáltott utánam a fickó, én persze nem fordultam meg, viszont hallottam, hogy futni kezd… utánam. Én is futásnak eredtem, mentem amerre láttam, és reméltem, hogy kijutok valahova. És vége lesz az üldözésnek…

De nem. Az utcák ugyanolyannak tűntek és én csak futottam, egyre gyorsabban, a pasas meg rohant utánam, nagyon féltem, és nem mertem megállni. Még akkor sem, amikor az út kiszélesedett, és luxusházak kezdték váltogatni egymást. Annyira szaladtam, hogy beleütköztem valakibe… A fura férfi már nem volt mögöttem, viszont aki előttem volt…