3. Fejezet: Az elhatározás

Csak néztem, és bámultam, és szuggeráltam, és hesszeltem, és figyeltem, és vizslattam, és pásztáztam, és mustráltam, a tévét éjjel nappal (bocsi a sok ’és’ miatt). És így a fejemben kialakult egy nézet. Mivel csak annyit tudtam a külvilágról, amit a tévében láttam. Nem olyan sokat, de eleget ahhoz, hogy azt higgyem, a Földön mindenki ilyen. Ezért hittem, hogy én is ilyen vagyok. Hogy milyen is?

Sajnos csak három csatorna volt fogható rendesen, az RTL és két zene csatorna volt. Azonban ebből csak kettőt néztem, mivel az RTL néha elment, és egy óráig csak szürkeséget láttam a képernyőn. A többi csatorna: hát vagy nem volt hangja, vagy súgott, vagy homokos volt a képernyő, vagy fekete, esetleg kék, vagy volt akol a kép fele nem is látszott. Így a Music channelt, és a Music 2 tévét néztem csak. És annyira magávalragadott ez a világ, amit láttam. Tudtam, hogy, akik a tévében szerepelnek, azoknak mind van egyéniségük (a legtöbbjüknek), jó hangjuk, egy stílusuk, amit esetleg követnek, vagy éppen sajátos divatuk, viselkedésük van. De ami talán a legfontosabb: bátrak. Mivel már több hete figyelem őket, tudom, hogy akinek nincs sajátos stílusa, csak olyan átlagosak, azok nem maradnak olyan sokáig a csúcson. Lehet, hogy a média épp felkarolja őket, és egy dal erejéig nagy sztárrá emelik őket, de miután már mindent kipréseltek belőle, nem érnek vele többet, akkor nem látjuk már a képernyőkön. Rengeteg újságot is kaptam anyuéktól, amiből szintén tájékozódtam. Nem tudtam, hogy képes lehetek-e arra, hogy belőlem is egyéniség válhasson, és hogy a csúcson tarthassam magam. De azt már tudtam, hogy valahogy meg AKAROM csinálni, találkozni, megismerni azokat az embereket abból a világból, ahol élnek. Tapasztalatot szerezni, majd szépen lassan a felkúszni a lépcsőkön, hogy elérhessem azt, amit azok az énekesek. De sajnos ez a felfelé vezető út, sok lépcsőfokból áll, és bár az elején minden olyan simán ment, azt még nem is sejtettem, hogy vannak lépcsőfokok, amik le-leszakadnak, vagy amit átléptem, és már nem tudok visszalépni, elhatároztam, hogy eljutok valahogy valameddig. És már az utam elejét is láttam magam előtt, bár elég halványan.

~Délután két óra~

-Szia kicsim!-lépett be anya

-Szia! Anya!-néztem rá bociszemekket-kérhetnék valamit?

-Hát persze, mi lenne az?

-Nos…