1.fejezet: Valami új kezdete

Az első nap, amit leírok. A két legjobb barátnőmmel épp a belvárosból jöttünk hazafelé, ruhákkal teli zacskókkal. Már tíz óra volt, de nem siettünk. Lassan hangosan nevetgélve mentünk. Épp egy zebránál álltunk, és vártuk, hogy a lámpa zöldre váltson. A távolból sziréna szólt. Mi mit sem törődve ezzel a háttérzajjal, arról beszélgettünk, hogy ki a leghelyesebb a Big time rush, illetve a One directionből.

-James és Harry!-kiáltottam elsőként

-Nekem Kendall és Zayn és…

-Kendall!? Ne már… ő olyan furi. Inkább Logan és Harry!-mondta Kitty, a szemöldökét húzogatva

-Yeah!-csaptam bele Kitty kezébe-Harry a leghelyesebb!

-Na kössz! Én nem kapok pacsit, mert nekem a furi srác jön be meg Zayn és nem Harry! Ezt megjegyeztem!-játszotta Petra a sértődöttet.

-Akkor te nagyölelést kapsz jó?-vigasztalta Kitty

-Lányok! Zöld van!-szóltam a lányoknak, mivel a zebra másik felén már zölden jelzett a lámpa. Petráék mire feleszméltek, elmélyült ölelkezésükből, én már elindultam át a zebrán.

-LEXIE!-hallottam a kiálltást a hátam mögül, de már kevés időm maradt arra, hogy felfogjam mi is fog történni. Az utolsó dolog, amit láttam, hogy egy fekete autó iszonyatos sebességgel száguld felém, mögötte pedig a rendőrautó lámpája villog és hangosan szirénázik. És BUMM. Se kép, se hang. Nem tudtam semmiről, nem éreztem semmit. De az egész olyan volt, mintha egy pillanatig lennék csak eszméletlen. Mintha álmodnék, csak éppen a semmiről. Olyan gyorsan eltelt három nap. Amíg eszméletlenül feküdtem. Aztán bár még a szememet nem tudtam kinyitni, hallottam, hogy valakik csöndben beszélgetnek mellettem. Hatalmas erőkifejtésem következtében sikerült résnyire nyitnom a szemem, épp annyira hogy körbekémlelhessek. A lábam fehér cuccban fel van kötve, ahogy a kezeim is. A nyakamat valami nagyon szorította, de azt sajnos nem láttam, hogy mi az. Mellettem és előttem egy üres szekrény felette polccal.  A függöny és a lepedő kék volt. Ez a szín Legalább feldobta kicsit a sivár szobát. Az ágy szélénél két szőke nő susmusolt. Az egyik fehér és halványzöld ruhában, a másik valami borzalmas farmerban, és sárga csili-vilis ruhában.

-Na de teljes felépülés mikorra várható?

-Hát, ha jól meg…

-Hahó-szakítottam meg eme két nőszemély csendes duruzsolását-Velem mi lesz… vagy mi van?!-gondolkoztam el magam is a kérdésen.

-Kicsim! Hát felébredtél?!-szaladt oda hozzám a furafarmeros, és cuppanós puszit nyomott a homlokomra.

-Na de kérem! Fúj!-háborodtam föl. Engem csak ne csókolgasson egy idegen nő!

-Lex! Mi lett a modoroddal! Nem ismersz föl!?

-Ööö… Kéne?-Már hogy ismerném föl mikor sosem láttam ezelőtt. Ez milyen kérdés volt már!?

-Na de Lexie! Az anyád vagyok.-mondta. Ezen elgondolkoztam.-Az mi?-kérdeztem vissza.

-Talán ki!-köhintett az anyám magára mutogatva.

-Amnézia!-felelte az egyenruhás alak. Na végre már tudom, hogy az anya=amnézia=valaki=Furagatyásnő. Bár az anya és az amnézia pontos fogalmát még mindig nem mondta meg senki. Nem lettem sokkal okosabb.

-Az emlékek visszatérése, bár nem garantáltan, de egy év múlva történhet meg. De ezt sajnos mesterségesen nem szeretnénk szabályozni, mert valószínűleg az csak rosszabb lenne.

-Akkor most, hogy fogunk így élni? Mi lesz vele, így, hogy azt se tudja ki vagyok, hogy kik a testvérei, családja, barátai.

-Ezen sajnos nem tudunk változtatni, csak rosszabb lenne. Esetleg ha naplót írt, vagy votak képei a barátnőivel, és még mesélnek is neki a múltjáról, talán hamarabb eszébe jut minden.

-Köszönöm-sóhajtott a Furagatyás, és lassan kiment a szobából.