12:50 PM Lex, wake up and realize! |
Bevezető Csak a sötétséget láttam…
aztán képek, jelenetek ugrottak elő, valahonnan mélyről. Minden, minden emlék
előjött. Olyan gyorsan és hirtelen pörgött le előttem minden. Az egész múltam
mielőtt az autó elgázolt. Hallottam a hangokat is. Ismerős hangokat. Anyuét, a
hugomét, a barátaimét, a barátomét, és láttam is őket. És láttam mindent, ami a
suliban és otthon történt. Az egész életem lepergett előttem. Majd megint a
sötétség. Aztán kis szünet után a baleset utáni emlékek is előugrottak. Minden!
A kórházi szoba, Anglia , hogy senkiről, sem tudtam, hogy ki az… Rengeteg
emlék. És tudtam. Mindent tudtam a múltról és a jelenről is. Ismét hangokat
hallottam, de most nem a fejemből jöttek. -Elájut! -Vizet Hozzon már valaki
vizet! -Hívjak orvost? … és különböző kiálltásokat
hallottam. Amikor kinyitottam a szemem, csak foltokat láttam, akik mozogtak
ide-oda. Amikor a látásom kitisztult, egy seregnyi embert láttam körülöttem.
Mindenki kiabált és rám mutogatott. Nem volt túl kellemes érzés így feküdni a
földön. -Engedjenek oda! Mindenki
menjen hátrébb!-szóltak a mentők, és az ágyra emeltek, betoltak a kocsiba, és
szirénázva elhajtottak velem. ~1 óra múlva~ A kórházban feküdtem. Már
ideje volt. Olyan régen feküdtem kórházban. Őszintén hiányzott J -Szia!-lépett be halkan a
szobába Harry-Jobban vagy? -Ez most milyen
kérdés-nevettem fel-csak elájultam… -Tudom de olyan rossz volt a
földön heverve látni. Tiszta sápadt voltál. Az orvos mit mondott? -Azt, hogy leesett a
vércukrom. Semmi különös. -És mi van az emlékeiddel? -Már mindenre emlékszem, ami
velem történt, az egész életemre. Mivel esés után bevertem a fejem… hát hogy is
monjam, helyrerázodtak a dolgok. De az orvos azt is mondta, hogy várhatóak
további emlékezetkiesések. -Vagyis… -Az autóbaleset után történtekre
lehet, hogy nem fogok majd mindig emlékezni. Így le kell írnom őket egy
füzetbe, arra az időre, ha erre-arra nem emlékeznék. -De csak azokat az
eseményeket fogod elfelejteni néha, amik azután történtek, hogy az autó
elgázolt? -Igen… -És mikor engednek haza? -Egy óra még. És akkor haza
kell majd mennem… Magyarországra. -Hogy mi? Mármint… Nem
maradhatnál itt Angliába? Velem? Velünk? -Sajnos nem. De hamar
visszajövök… Remélem. ~Másnap, délben, Magyarországon,
a Feri-hegyi reptéren~ -Kicsim!-kiáltott anya,
amikor meglátott a hatalmas bőröndökkel a reptér előtt. Olyan régen nem láttam
már, és ahogy így elnéztem nagyon megviselte a majdnem egy évig tartó amnéziám.
De most mindent tudtam, és nagyon örültem, hogy újra láthattam őket. -Anya most már
elengedhetsz!-szakítottam meg a pár percig tartó csöndes ölelkezésünket-Anya ne
sírj, már minden rendben! -Mondd hogy volt ez az egész. -Emlékszel még amikor elütött
az autó? -Ó az autóbaleset. Már hogyne
emlékeznék. Akkor vesztettelek el. -De nem teljesen. Csak nem
emlékeztem senkire. De tegnap a stúdió előtt kellet várnunk, mert a rendező
késett. Nagyon tűzött a nap, melegem volt, éhes voltam. És akkor szédülni
kezdtem, és elsötétült a világ. Már nem láttam, de éreztem, és hallottam
mindent. Segítségért kiáltottam… aztán nem emlékszem. A fiúk szerint
hátraestem, és bevertem a fejem. Akkor jött elő minden emlék. Csak úgy, szinte
lepergett előttem minden. A doki mondta, hogy lehetnek további
emlékezetkieséseim, de már a baleset utánról, így mindent le kell írnom, hogy
az segítsen visszaemlékezni. -Akkor pont jó ajándékot
vettem neked-csillant fel anya szeme, és a táskájából előhúzott egy hatalmas
könyvet, selyemborítással. Középen nagy masnival, felette egy képpel. -Remélem tetszik! A borítóra
olyan képet tegyél, amin a One directionnel vagy! Arról biztos minden, mindig
eszedbe fog jutni. -Nagyon köszönöm!-hatódtam
meg. Amint hazaértem mindent elkezdtem leírni bele. Kezdve a balesettel… |
|
Összes hozzászólás: 0 | |